Végtelen menet

Szénsavmentes könnyek
Pergése a háztetőn
Zajtalan kísérőjeként
A lélek hangjainak.

Inak feszülése
A csontos lepedőn
Keresztre feszített
Kíméletlen álmok.

Ok nélküli hangyák
Bizsergése testemen
És férgek rágják széjjel
A szétmálló tegnap perceit. 

Szamos Zsófia

Megalkuvás nélküli orgia

Még ha élem is az életem, belül alapszinten létezem,
És csak akkor törlöm le a párát, ha az üvegburát,
Már teljesen feltöltötte a lélegezetem és önmagamtól fulladok.

De addig csak vegetálok valahol az álmok között félúton
Egy felhőn, a nap besüt, noha a fény nem jut át a szemellenzőn,
Idebent meleg van, mert jelzi, hogy kint a világ tort ül
A semmisség felett, csak hogy érezze; létezik, aki semmit sem tehet.

És ebben a nyugodt elmeállapotban,- hogy én itt vagyok, ők meg ott-,
Rohangál a sok kis fekete pont, a láncokból szőtt szabályok
Között, rajtuk szőttes posztóból osztott koloncok és tudathasadás.

Rajtam meztelen jelmez és virággyermek ábrázat,
Már ha a tükörkép, ki int és rám zárhat egy ajtót; én vagyok.
Akkor valóban elgondolkodtató, hogy vajon mit hagyok
Hátra így kívül a világon, miközben az akarat tombol…

Még is halványan, gyengéden a szívbe bedorombolja
Magát csendben; úgy, hogy észre sem veszem, és átalakul
Olyan láthatatlan amőbává, aki a véráramban éjjel
Rohangál és hangjában üvöltésszerű fakó kéjjel,
Diszkréten szívrohamot okoz vagy stroke-ót.

/És olyankor már annyira mindegy, hogy burokban éltem e,
Vagy, hogy arcomat simította e keresztül két keze,
Mikor vörös hajába fulladva ébredtem reggel…
De eszembe sem jutott, hogy ez halál, és a létezés nélkül nem kell
Tovább futni, csak hagyni, sodródni a sorsot élvezettel./

De én csak itt ülök, a gondolat az, ami nem tudja, vajon hová vezet (?)
Elkalandozik ki a fejből, póráz nélkül, rohangál, s nem nyújt kezet,
Mikor olyat lát, mi könnyeket csalhatna a szembe, hanem ellenkezve
Természetével, inkább megszűnik gyorsan, csak adni ne kelljen egy pofont
A testnek; hogy ébredj fel pajtás, mert még arcodra festek egy X-et,
Hogy a kincseket mások itt keressék…

A szép ebben csupán annyi;
                                       - hogy nem lehet tudni, mikor kell akarni.
Hol avul el a végzet (?) S lesz unalmas az a valami, amit addig kell
Vakarni a bőrön, hogy fekélyesre váltson a szűz öröm rajtunk.
Már ha volt is még, s nem múlt el akkor, mikor hajunk egy szála
Először hullott alája a fodrász megcsillanó ollójának;
Egy bevillant emlékképben; egy gyermekkori traumának tulajdonított
Féltve őrzött kis halvány érzelemfoszlány személyében…
Aki csak addig mosolygott, míg a kettő-négyre nem változott,
S oda nem lett a varázs, mit az ösztönök súgtak, s táncolt a parázs,
Mint az utcai lámpa fénye a falon egy koraesti monológ közben.
Mikor a szó csak dallam volt, és körülöttünk a világ annyira érthetetlen,
Hogy magyarázatra sem volt szükség…

S még testbeszéddel szóltak hozzánk az állatok, a fú a fa az ég.
Újdonság volt minden, s mégis annyira elég, hogy más nem is kellett.
Ismeretlen nyelvek mellet is… de hogy kerültem ide (?)

Egy eldugott zugába vitte magával az elmét az agy (?)
Démoni kezével dajkálja, miközben meglepettsége az arcára fagy,
Hogy ez már nem az, amit évekkel ezelőtt szeretett…

Ezért elgyengül lassan karja, s belenyugszik, hogy mit szélnek eresztett
Anno, többé már vissza nem kapható, s az eső, a folyó,
                                                                           - még a test is halandó.

És így megnyugodva lassan;
Hogy tovaszállt az őrület, összeáll a kép is halkan.
Eltűnik a búra, nem is volt soha; körülöttem a szoba,
Ágyban fekszem, csak álmodtam, én ostoba…

Velem szemben az égen a hajnal pirkad, s nyakamon érzem az a láncot.
De nem látok magam mellett a párnán egy arcot, ki értem sírhat,
Ha már nem vagyok…

Aztán inkább becsukom a szemem és a benti zűrzavart lesem.
Reggeli zajok és sziréna pótolja sosem volt kedvesem,
Míg fel nem kelek, ő lesz a párom; csekély érzelmi hátrányom,
De háborognom nem is kéne… ha már inszomniás vagyok,
Akkor csak a fantáziám gyengesége, hogy mikor ismét
Kinyitom a szemem; semmit sem látok.

FIN

Kacskovics Attila

by Papp Dávid

A vámpír aki a nyakamba ült, mert hagytam

Már megint rászedtek,
Már megint elhittem,
Hogy a szép szavak mögött
Szép lélek lakik,
S nem csupán egy korcs,
Egy figyelemre éhes vámpír,
Aki a nyakadba ül, s véredet szívja,
S közben kiáltja, gyía,
gyí, te, hejhó!

S én szaladtam vele,
Szaladtam körbe és körbe,
Míg saját meleg vérem,
és az ő hideg nyála
Nyakamról csöpögött le.

Most meg nézem ki vagy!
Kiáltotta és ujjait fülembe dugta,
és viszkető agyam megvakarta,
Hosszú órákig csinálta,
hiába kértem hogy ezt ne,
Csak ezt ne!

Majd mikor végzett
Lepattant hátamról a földre,
És én elterültem hangosat nyögve,
Ő agyvelőm cuppogtatta ujjairól,
És nevetve új áldozat után szaladt,
Míg én ismét a pokolra jutottam. 

Boros András

Jól be******* így este, és írtunk egy kollaboráns - és a hangsúly a közepén van a szónak-, verset, fele-fele felállásban, mert ugyis mindegy alapon, de kirakjuk ide, hogy örvendjetek velünk, már úgyis alszotok, vagy mi vagyunk a bénák, hogy ez most időpontilag látszik mikor raktuk ki, ciki, hogy ekkor itt voltunk, ámen.

/2011. 10. 01. 23:47/

Bor kreálta szösszenet.

Tördelt a margó, világunk sem egész, s teljes
Molekula hasítja a szférát, valami rezdült odabenn
Pár pohár bortól csillog és kong a fejem
Üvegpohár domborul, árván üres, töltenem kéne

De emberi lény vagyok ez már csak a rothadó test gyengesége
Fájdalom épít le monoton, egyedül osztozom a kínon
De leszarom, ha jönne, se változna a helyzet, inkább nem is hívom
Nem írok, sem keresem, levegőm a maradék fegyverem
És ezt ki is használom, a fagyos szél, tüdő, le is szedálom magam előtte, arcot sem mosok.

Ragad a testem, de álmokhoz is ragadtam eleget, fejem veszejtve hullok
De a porban hét másodpercig még kullog párat a szemhéj a pupilla felett... Akkor életében Először a szem is lát, mert mást úgysem tehet.
Először látok, s nem csak nézek. A valót, az árnyakat,
Mik körülfonva késztetnek arra, amiről már más rég lemondott.

És az utolsó pillanatban nyugtázva mindezt, kidagadnak a vér erek, szökik az oxigén, s az ajak megremeg; permetként szállt el a lélek.
Mert még egyszer kiöntöm neked a szívem, de csak röhögsz... hülyeség- elfogadom, azzal te Úgysem törődsz, de a légtérben megint kettétört valami szív alakú pára és most esik...
Reggelre kertedben, ha megtalálod, a cinóbervörös harmat egy darabját
Tudd én hullajtottam azt, képzeld azt szemeim utolsó könnyének, melyek vérbe fagyva vörösre festve hulltak.

És ott lent kiadott egy smile-t tudod ez is olyan, ami csak kettéámult percekben vicces, de Akkor és ott jó poénnak tűnt
Tűnt, hisz elhittem, amit látok, kettőspontdé feszíti a szótárad
Én is nevetek, bár el sem hiszed, hiányoznak a csókok, a karok és az Ó lábak…

Mert you are the one for me fatty - ahogy Morrissey is mondja, és igaz és valós és Kettébaszottul suta, de a világ is ilyen, perverz és pajzán, szép szó sem sok sem bukott ki Herpeszes ajkán, csak fognám be már!

Ha betapasztanám ragadós tapasszal a szám, ki írna hozzád?
A szerető, a barát, a férjjelölt, ki sosem nyújtana annyit, amennyit én negédes álmaimban is kevésnek tartanék,

Váladék ez s, szenny nem más, kikötött hajód a félszigeten, annál, aki fél
És ez csak egy zene volt, valahol az asztal alatt. Nem volt benne dallam, csak gyenge akarat Alkoholba mártva, valamit mondva, de válaszra sem várva, csak a csendre, lehullott erről is Szürke leple, és látod, ami valóság volt, csak vásott szavak ütődött rendszere sorban, befejezzük Lassan, mert a gyomorban már gyűlik a stressz és a válium...

Válium, launadum, psychobilin teyhutilin, potenciálisan hallucinogén,
De én csak rólad képzelged, még akkor is ha szívem görcsösen hasít
Pumpál 72-ről 100-ra, talán robban is mint az a fránya épület, amelybe
Hasadékot vájt az elme, csinált poklot s mennyet személyedből egyszerre
Egy kicsit meghalni kéne már és aztán élni.
Közben sajtfondüt enni, és hozzá pirítóst kérni,
Aztán kikiabálni az ablakon;
- hogy a szempillám eladom parókának (!)
Forró csokival ülni az Andok peremén,
kezem hidd el nem a bögrétől oly meleg.
A nyolcadik pohárral iszom, vágyam csak Te meg Én.
Részeg alkony zárja világom nélküled kedves.
Egy lélekvesztő kabinjában a halál tengerén…

FIN

Kacskovics Attila & Ács Gergely