Megalkuvás nélküli orgia
2011.10.08. 20:00
Megalkuvás nélküli orgia
Még ha élem is az életem, belül alapszinten létezem,
És csak akkor törlöm le a párát, ha az üvegburát,
Már teljesen feltöltötte a lélegezetem és önmagamtól fulladok.
De addig csak vegetálok valahol az álmok között félúton
Egy felhőn, a nap besüt, noha a fény nem jut át a szemellenzőn,
Idebent meleg van, mert jelzi, hogy kint a világ tort ül
A semmisség felett, csak hogy érezze; létezik, aki semmit sem tehet.
És ebben a nyugodt elmeállapotban,- hogy én itt vagyok, ők meg ott-,
Rohangál a sok kis fekete pont, a láncokból szőtt szabályok
Között, rajtuk szőttes posztóból osztott koloncok és tudathasadás.
Rajtam meztelen jelmez és virággyermek ábrázat,
Már ha a tükörkép, ki int és rám zárhat egy ajtót; én vagyok.
Akkor valóban elgondolkodtató, hogy vajon mit hagyok
Hátra így kívül a világon, miközben az akarat tombol…
Még is halványan, gyengéden a szívbe bedorombolja
Magát csendben; úgy, hogy észre sem veszem, és átalakul
Olyan láthatatlan amőbává, aki a véráramban éjjel
Rohangál és hangjában üvöltésszerű fakó kéjjel,
Diszkréten szívrohamot okoz vagy stroke-ót.
/És olyankor már annyira mindegy, hogy burokban éltem e,
Vagy, hogy arcomat simította e keresztül két keze,
Mikor vörös hajába fulladva ébredtem reggel…
De eszembe sem jutott, hogy ez halál, és a létezés nélkül nem kell
Tovább futni, csak hagyni, sodródni a sorsot élvezettel./
De én csak itt ülök, a gondolat az, ami nem tudja, vajon hová vezet (?)
Elkalandozik ki a fejből, póráz nélkül, rohangál, s nem nyújt kezet,
Mikor olyat lát, mi könnyeket csalhatna a szembe, hanem ellenkezve
Természetével, inkább megszűnik gyorsan, csak adni ne kelljen egy pofont
A testnek; hogy ébredj fel pajtás, mert még arcodra festek egy X-et,
Hogy a kincseket mások itt keressék…
A szép ebben csupán annyi;
- hogy nem lehet tudni, mikor kell akarni.
Hol avul el a végzet (?) S lesz unalmas az a valami, amit addig kell
Vakarni a bőrön, hogy fekélyesre váltson a szűz öröm rajtunk.
Már ha volt is még, s nem múlt el akkor, mikor hajunk egy szála
Először hullott alája a fodrász megcsillanó ollójának;
Egy bevillant emlékképben; egy gyermekkori traumának tulajdonított
Féltve őrzött kis halvány érzelemfoszlány személyében…
Aki csak addig mosolygott, míg a kettő-négyre nem változott,
S oda nem lett a varázs, mit az ösztönök súgtak, s táncolt a parázs,
Mint az utcai lámpa fénye a falon egy koraesti monológ közben.
Mikor a szó csak dallam volt, és körülöttünk a világ annyira érthetetlen,
Hogy magyarázatra sem volt szükség…
S még testbeszéddel szóltak hozzánk az állatok, a fú a fa az ég.
Újdonság volt minden, s mégis annyira elég, hogy más nem is kellett.
Ismeretlen nyelvek mellet is… de hogy kerültem ide (?)
Egy eldugott zugába vitte magával az elmét az agy (?)
Démoni kezével dajkálja, miközben meglepettsége az arcára fagy,
Hogy ez már nem az, amit évekkel ezelőtt szeretett…
Ezért elgyengül lassan karja, s belenyugszik, hogy mit szélnek eresztett
Anno, többé már vissza nem kapható, s az eső, a folyó,
- még a test is halandó.
És így megnyugodva lassan;
Hogy tovaszállt az őrület, összeáll a kép is halkan.
Eltűnik a búra, nem is volt soha; körülöttem a szoba,
Ágyban fekszem, csak álmodtam, én ostoba…
Velem szemben az égen a hajnal pirkad, s nyakamon érzem az a láncot.
De nem látok magam mellett a párnán egy arcot, ki értem sírhat,
Ha már nem vagyok…
Aztán inkább becsukom a szemem és a benti zűrzavart lesem.
Reggeli zajok és sziréna pótolja sosem volt kedvesem,
Míg fel nem kelek, ő lesz a párom; csekély érzelmi hátrányom,
De háborognom nem is kéne… ha már inszomniás vagyok,
Akkor csak a fantáziám gyengesége, hogy mikor ismét
Kinyitom a szemem; semmit sem látok.
FIN
Kacskovics Attila
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.